Mit ér a gazdagság, ha haldoklik a lélek?! Mit ér a pénz, ha gyűlölet övezi megszerzését?!
Megyek tovább. Igen, hamarosan újra messze utazom, pedig már most is a világ túlvégén lakom. Azért megyek, hogy tanuljak, újabb tapasztalatokat gyűjtsek, s azokat elmeséljem Nektek. Most is azokról az élményekről és értékekről beszélek, amelyeket eddig megtapasztaltam, amelyek erőt adnak. Amikor pedig hazamegyek (mert egyszer majd biztosan hazamegyek), sokat mesélek majd a szeretet, a megértés, az Aloha, az összefogás erejéről. A világ sok pontján láttam jót és rosszat, felemelőt, küzdelmeset és tragikusat. Van receptem arra, hogy mitől jöhetnek mások is velem, ez erő útján TOVÁBB!
Bármerre is megyek, akárhol is lakom, nekem Magyarország a hazám, s magyarokhoz szólok, lakjanak bárhol is a világon. Korábbi -Nektek szóló- levelemben arról írtam, hogy a politikai acsarkodás, az egymás iránti gyűlölet, a folyamatos lejáratás, a közbeszéd borzalmasan mélyre süllyedése mérgezi az emberek életét, rombolja az alkotó erőt és a kreativitást! Miközben ennek nem így kellene lennie. Nagyon nem!
Hogyan szoktattak rá erre minket? Miért van az, hogy egyes politikusok úgy érzik, hogy mi vagyunk értük és nem ők értünk? Ráadásuk a politikusok élnek a mi pénzünkből és nem mi az övékből. Tehát a mi pénzünkből uralnak le minket... tisztelet a kivételeknek!
Pedig hazánkat a kőművesek és ácsok építették, földművesek gondozták, takarítónők tisztították, szakácsok és pékek etették, tanárok oktatták, orvosok gyógyították, nővérek ápolták, tűzoltók óvták, művészek színesítették: KÉTKEZI EMBEREK TETTÉK NAGGYÁ, vérrel, verejtékkel! És a megkeresett pénzükből Ők fizették és fizetik azt az adót, amelyre egyes politikusok hanyagul azt mondják: „Ennyit adtunk erre, annyit meg arra...” És még a saját fizetésük is ebből van.
Bár minden közéleti posztom alatt vannak olyan biztatások, hogy legyek politikus, NEM LESZEK! És igazság szerint picit bánt is, hogy egyes engem kapacitálók úgy érzik: az előrejutást így lehet elérni. Most mégis, életemben először eljátszom a gondolattal:
Amennyiben politikus lennék (még egyszer: nem leszek!), akkor beiktatásom napján eladnám a városom politikusainak kiosztott szolgálati autókat. Nem tudom kinek jár, de nekem nem kellene. Hogy miért nem? Azért, mert a „piacról élve” megtapasztaltam, hogy tudok sikeres lenni a saját kocsimmal, saját telefonommal, menedzser, sofőr és testőr nélkül is. Amit most írok, elsősorban jelképes. Ez lenne az első jelkép városom lakói felé. Hogy érezzék: nekik sincs szolgálati autójuk a városunktól, nekem sem kell. Mert nem lehetek több náluk. Egy vagyok közülük.
Azután: nem érdekel, hogy ki milyen oldali, ha Pécs érdekeit szolgálja. Ebben nem befolyásolnak a pártok frakciói, én -mondjuk polgármesterként- mindenkivel szóba állnék.
Három: egyes emberek elszoktak tőle, hogy meghallgassák őket. Elszoktak, mert elszoktatták őket, ők pedig beletörődtek ebbe az állapotba! A városvezetőnek, politikusnak, elöljárónak ezt orvosolnia kell. Neki, mint a legalázatosabb közszolgának. Mert lehet, hogy a város jobban teljesít, de mit ér a betömött kátyú, a gazdasági siker, ha megmérgezik egy közösség lelkét. A vezetőnek éppen ezzel a lélekkel kell a legtöbbet foglalkoznia.
Az én városomban (falumban, vármegyémben, országomban) nem lenne szitkozódás, gyalázkodás, karaktergyilkosság, ha véletlenül nyernék, az ellenfelemnek köszönném meg legelőször a küzdelmet, akármit is mondott rám. Amennyiben pedig csak szűken nyernék, akkor felkérném helyettesemnek, mert rajta keresztül szeretném megbecsülni azokat, akik nem bennem, hanem benne, az ellenfelemben bíztak.
Mert egy város, vármegye, ország elsősorban nem beton és aszfalt, hanem a benne lakó emberek teszik azzá, ami. Miért nem lehet azt megérteni, hogy az ember nem az embernek farkasa, megsemmisítendő, lejáratandó és meggyalázható ellensége, hanem az ember az embernek a szükségszerűsége, ereje, ezáltal pedig a legnagyobb értéke! Ez adja vissza vagy erősíti a közösség lelkét. Mit ér a gazdagság, ha haldoklik a lélek?! Mit ér a pénz, ha gyűlölet övezi megszerzését.
Az én városomban, vármegyémben és országomban elképzelhetetlen, hogy arra megy el az energia, hogy az emberek azt találgatják: ki kinek a sógora, rokona, strómanja vagy kebelbarátja. NEM, NEM ÉS NEM! Mindenkit érdemei szerint kell elbírálni, és ebben a polgármester (más vezető) kell, hogy a legszerényebb, legmértéktartóbb legyen.
Egy szénbányász és egy falusi tanárnő gyereke vagyok. Öntudatosan mondom: mindent magamnak köszönhetek. Pályázaton sosem indultam, állami pénzt sosem kaptam, sosem vett nekem senki más pénzéből semmit. Magam példájából tudom: ha saját kocsimmal, telefonommal, saját megkeresett pénzemmel boldogulok, akkor a szolgálati autót oda lehet adni egy gyerekkórháznak, iskolának, védőnőnek.
És NEM, nem „csak” a pénzről van itt szó! Semmiből nem telik meglátogatni a városom építkezésén dolgozó kőművest, hogy vizet vigyek Neki. Nem azért, mert mástól nem kapna, hanem azért, hogy érezze: Őt a polgármester is megbecsüli. Nem esik le az aranygyűrű az ujjról, hogy valaki megöleljen egy takarítónőt, akinek talán sosem köszönték meg a munkáját. De ha igen, a polgármester legyen a legelső, aki ezt megteszi.
Vissza kellene venni a most meglévő kiváltságokból. Tudom, hogy törvény írja elő bizonyos politikusok elsőosztályú utazását a repülőgépeken. Saját pénzemből megtehettem volna én is, ám jómagam mindig a turistaosztály legvégén utaztam és úgyis elértem a célomat. Az esőosztályú jegy ára sok helyen a turistajegy árának háromszorosa. A különbséget oda lehet adni a védőnők fizetésemelésére.
Bevallom, egyszer megsértettem egy politikust. Ausztráliába mentem, a repülőn egy vezetőnk is ott ült. Én leghátul, ő legelöl. És átszálláskor végig kellett hallgatnom, hogy „Mennyi mindent adok az ottani magyaroknak...”. Persze, az én, a mi pénzünkből. Ekkor mondtam neki:
- Van egy azonos dolog az utunkban!
- Mi az? -kérdezte kíváncsian.
- Az, hogy az én repülőjegyemet is én vettem, meg az önét is...- picit bántam, de erre megsértődött.
Meg kell értenie mindenkinek, hogy nem az emberek vannak a politikusokért, hanem a politikusok kell, hogy az emberekért legyenek. Nem szabad, hogy fölöttük álljanak! Ezért közszolgák! Az emberek közszolgái!
Nem leszek politikus, de ha az lennék, minden politikai ellenfelemmel legalább hetente egyszer együtt teáznék és minden alkalommal, minden tévének, rádiónak és újságnak nyilatkoznék. Egyszerűen NINCS OLYAN, hogy „maguknak nem, mert maguk ilyen oldaliak vagy olyan oldaliak”! Oldaltól függetlenül MINDENKINEK beszélnék, mindenkihez beszélnék!
Mit ér az életünk, ha veszekedéssel, haraggal és gyűlölettel van megtöltve?! És mennyivel jutnánk előrébb, ha visszaadnánk az emberek hitét, a város lelkét? Vannak vezetők, akik el sem tudják képzelni, hogy mit jelent egy jól megfogalmazott dicséret, egy alázattal elvégzett KÖZÖS munka.
A vezetés szolgálat. Jelképesen és ténylegesen is. Ezért adnám vissza a városom polgárainak a szolgálati autókat, sofőröstől, szolgálati telefonostól. Ezért ülnék be néha egy iskolai órára. Vinnék vizet a kőművesnek. Ölelném át a takarítónénit.
Mert IGEN, Őt kell legelőször megölelni, hogy érezze: Ő is fontos. A legfontosabb. Hogy érezze, a vezetőnek is van lelke. Olyan lelke, amit sok politikus most elfelejt megmutatni.
Mert lélek nélkül az egész nem ér semmit! Ezért írok, mesélek és készítek filmeket erről az életszemléletről, pályázatok, állami támogatás és közpénz nélkül. S ezért örülök, hogy ennyien olvastok, hallgattok, néztek. Ez ad nekem végtelen erről a további munkámhoz. Mert ezt szeretném megmutatni mindig, mindenhol és mindenkinek.
Most pedig megyek és megölelek egy takarítónőt!
Barátsággal: Vujity Tvrtko
Utóirat: félreértés ne essék, NEM LESZEK POLITIKUS, az írásomban szereplő város neve azért PÉCS, mert ott születtem, odavaló vagyok, Pécs a legnagyobb szerelmem. Fenti gondolataim -olvasatomban- vonatkozhatnak bármely falura, városra, vármegyére és az egész országra. Mert mindannyiunknak szüksége van a lélelkre. A jó szóra. Az erőt adó üzenetekre. Az ölelésre. Éppen úgy, mint a takarítónőknek... és mindenkinek, aki a hazánkat felépítette vagy még ma is építi... mert náluk nem lehet fontosabb SENKI!
561 - 34
Szembeköpöttek!
Igen, direkt használtam a címben erős jelzőt, ám félreértés ne essék: ez egyfajta „érted haragszom és nem ellened!”-hozzáállás. Az életemet tettem az újságírásra -amely számomra nem szakma, hanem hivatás-, mások tájékoztatása pedig az én örömforrásom.
Szomorúságom egyik alapja, hogy a magyar újságírás világviszonylatban is kiemelkedő hagyományokkal bír, így még látványosabb az összehasonlítása annak, hogy honnan hová lehet eljutni. Írtam már arról, hogy:
- egy nemzetközi felmérés szerint a magyar az egyik olyan nép, amely a legkevésbé hisz a magyar nyelvű újságoknak, hírműsoroknak, áttételesen tehát az újságíróknak;
- írtam arról is, hogy a magyar tájékoztatást brutálisan átpolitizálták azok, akiknek ez mindössze egy politikai érdek;
- arról is írtam, hogy a „politikailag megbízható” újságíró mennyi támogatást, (köz)pénzt, állami kitüntetést kap, miközben a „politikailag nem lojális” kolléga olykor semmit (ez kormányról kormányra változik);
- szomorúan figyelem, hogy olyanok is „újságírónak” tartják magukat, akiknek semmi közük ehhez a szakmához, hivatáshoz... (például egyre több olyan „újságíró” van, aki cikket nem ír, filmet nem csinál, viszont megbízhatóan járatja le a számára kijelölt „célpontot”)
...most pedig másról, a néplélekről, és ennek kufárairól írok Nektek!
Még véletlenül sem mondom azt, hogy mindenkinek és minden egyes nap komolyzenét kell hallgatnia, világirodalmat kell olvasnia, illetve tudományos előadásokat kell néznie. Ugyanakkor -és itt jön írásom lényege- le kell írnom: SZERINTEM EGYES „VEZETŐ HÍREK”, amelyekkel a magyarokat traktáljuk, etetjük, hülyítjük: EGYSZERŰEN NEM HÍREK (hatalmas tisztelet a kivételeknek!!!)
A napokban nyilatkozta Kossuth-díjas színészünk, hogy mennyire kevés elég ma már a címlaphoz, s vele ahhoz, hogy valaki „sztár” legyen. Igaza van, ám azzal árnyalnám mondanivalóját, hogy ez egy rettenetes folyamat része (amelynek sajnos közel sem látszik a vége).
Több, mint 10 éve használom azt a saját magam által kitalált fogalmat, hogy „KAMUCELEB”! Egy évtizede írok, beszélek arról, hogy ez az egész egy tendencia, amely mélyebbre és mélyebre süllyeszti a társadalmat. S miközben a címlapok, a nézettség és olvasottság termeli a bevételt, mi szépen lassan megalázunk másokat, közben pedig igazából saját magunkat alázzuk meg! Napról napra!
Félreértés ne essék: megvan a helye és szerepe a drogfüggő rapper „őszinte kitárulkozásának”, a mérsékelten sikeres énekesnő édesanyja által összekarmolt ismeretlen fiú „drámai nyilatkozatának”, és még a kamerák előtt a nemiszervét lóbáló „valóságshow-hősnek” is, de nem komoly hírműsorokban, folyamatos promótálás, reklámozás, tupírozás mellett!
Abban a pillanatban, amikor a börtönben ülő nemiszervpörgető megszólalására az „exkluzív interjú”-jelzést aggatjuk, valójában szembeköpjük a társadalmat. Amikor pedig elolvasom az ezt művelő büszke nyilatkozatát arról, hogy megint „piacvezetők” lettek, akkor az ő büszkesége valójában az én szégyenemmé válik. IGEN, hiszen az olvasó, hallgató és néző őt is pontosan ugyanolyan újságírónak tartja, mint a megannyi becsületes, szakmájáért élő zsurnalisztát.
Lehet persze alantas ösztönökre apellálni, a magát „közszereplőként” aposztrofáló celeb új melleit a Balaton-felvidéki tanúhegyekkel párhuzamba állítani (igen, ez egy konkrét cikk címe), lehet egy állítólagos „hírműsort” csupa tragédiával, halálos karambollal, megerőszakolással vagy politikai lejáratással megtölteni, ám az a „hírműsor” attól még NEM HÍRADÓ!
Az, hogy melyik hírt milyen értéken kezelünk, főleg az újságíró felelőssége. El lehet persze vitatkozni azon, hogy a címben is jelzett „szembeköpés” hol kezdődött: a valóságshowban büfögő és szellentő „csillagnál”, a kamerák előtt a családjával üvöltöző és bevallottan hazudozó „showmannél”, a herevasalónál vagy a többi „hipergigamegasztárnál”?!
A nemiszervpörgető meg a többi kamuceleb már csak következmény! Ők ma már önmaguk előtt is elhiszik -hiszen elhitetjük velük-, hogy valóban fontosak, tevékenységük pedig tényleg hasznos. De milyen árat fizet mindezért maga a magyar társadalom?! Véleményem szerint HATALMASAT!
Nem, nem igaz, hogy „ne nézzünk ilyeneket”, „el kell kapcsolni a tévét”, stb...stb, ha folyamatosan ez ömlik ránk. Állandóan és kikerülhetetlenül. Közben a kollégák is mondhatják: ez hozza a nézettséget, a példányszámot, a kattintást. És vele a pénzt, azzal meg a fizetést!
Igaz, ez igaz, csak közben mocsárba süllyedünk! A kamucelebek elhiszik, hogy ők akkor már közszereplők, adják „exkluzív interjúkat”, a hírigazgató is büszkén nyilatkozik a „sikereikről”, csak közben az olimpiai bajnokaink, neves színészeink, nagyszerű tudósaink szépen lassan teret veszítenek, majd ki is szorulnak a nyilvános felületekről. Az értéket felváltja a silányság!
Még egyszer mondom: megvan a helye a fenti történeteknek is, például a bulvárlapokban (és most tisztázzunk valamit): a BULVÁR alapjában véve NEM negatív kifejezés. Eredetileg azt jeleni, hogy oldott hangvétellel, könnyedén bemutatni egy valamiért érdekes témát. A bulvárt -mint fogalmat- mi tettük negatívvá. Ahogy a „celebet” (eredeti jelentése híresség) is! Ezek ma már az igénytelenség szinonimái sokaknál. És ez bűn. Azok bűne, akik a börtönben ülő „nemiszervpörgető” megszólalására ráaggatták az „exkluzív interjú” jelzőt.
Tényleg ennyit ér Magyarország és a népe? Tényleg megérdemli, hogy a tízszer behívott kamuceleb mellé EGYETLEN EGYSZER SEM hívtuk meg az olimpiai-, és világbajnok névrokonát?! Tudom, hiszem sírtam és könyörögtem érte, sikertelenül. Nem érezzük, hogy „hamis példaképeket” állítunk gyermekeink elé?! Ennyire tiszteljük a nézőket, hallgatókat, olvasókat?! Ennyire tartjuk őket?!
Hadd említsek meg egy rövid, konkrét példát:
Ismerhetitek a Hawaiin élő magyar családot. Náluk rendesebb, becsületesebb embereket nem hordott még a hátán a Föld, büszke vagyok rá, hogy bemutathattam őket a magyar nyilvánosságnak. Nemrégiben, amikor Mauin tűz pusztított, már alanyi jogon keresték őket. Ők pedig nyilatkoztak, elmondták, hogy Hawaii hét lakott szigetének egyikén, annak is a nyugati felén tűz pusztít, ami szomorú, de mindenhol máshol rendben zajlik az élet. Elmondták az igazságot, hogy aztán döbbenten tapasztalják: volt, aki össze-vissza vágva a szavaikat azt kerekítette ki a „riportból”, hogy Hawaii gyakorlatilag megszűnt létezni. Volt, nincs! Amikor pedig a riportalanyok tiltakoztak ez ellen, az „újságíró” „megértette velük”, hogy a távoli Magyarországon ezt úgysem tudja senki. Neki egy „riport volt”, Rékának és Istvánnak pedig „csak” a lelkiismerete!
Lehet persze a cikk címében „játszani” a tragédia hírével, hogy a kattintás után kiderüljön, hogy mindez Peruban, Angliában vagy Amerika eldugott szegletében történt; lehet áthallásos módon leírni, hogy micsoda dráma történt Erikával, hogy az csak a belső oldalon derüljön ki, hogy Erika igazából Erica, Ausztráliában él és szomorú történetének semmilyen köze nincs Magyarországhoz... El lehet ezt játszani újra és újra, még egyszer kérdezem: ennyit érünk saját magunknak?! Ennyire becsüljük honfitársainkat?!
Elképesztő hagyományai, csodálatos történelme van a magyar újságírásnak. Lehet ezeket a hagyományokat rombolni, kattintás és nézettség miatt megalázni, ugyanakkor ott a legelején kérdés: MEGÉRI?! Megéri testszégyenítő címeket adni? Műmellekkel, dekoltázzsal, bikinivonallal, világvégi erőszakkal, silánysággal kattintást szerezni?!
Megéri az anyagi profit reményében valódi értékeket kiárusítani?!
Sziklaszilárdan hiszem: a töméntelen silányság emberekre öntésével sérül a kritikai gondolkodás ereje, hiszen az emberek nem a valós társadalmi problémákról olvasnak, hallanak, hanem a celebbalhékról, válásokról és műmellekről.
Megérni, hogy sokan már csak „röhögnek a híreken”?! Hogy oda a bizalom?! Megéri az „exkluzív interjúkat” adó kamucelebek sztárolásával degradálni a fiatal generációt, amelynek tagjai megtanulhatják, hogy a sikerhez nem munka, kitartás meg tehetség kell, hanem elég egy herevasalás, nemiszervpörgetés vagy egy kiadós botrány?!
Félreértés ne essék: kifogás mindig lesz:
-Ez hozza a kattintást, a nézettséget;
-Ez hozza a bevételt;
-Más is ezt csinálja;
-Ha mi nem tesszük, lemaradunk a versenyben;
-Ha nem én teszem meg, megteszi más... stb.
És valahol mindez igaz. De ettől még a kérdés kérdés marad: jól van ez így?!
Érted haragszom, nem ellened! Írtam ezt a hivatásomra, a megannyi becsületes újságíró kollégára, meg azokra, akiknek nem a karaktergyilkosság, a lejáratás, meg a társadalmi közbeszéd elsilányítása a céljuk!
Egy biztos: számomra a néző, hallgató és olvasó szent és sérthetetlen, akkor is, ha nem részesülök állami támogatásban, akkor is, ha nem kaptam és nem is fogok közpénzt kapni, akkor is, ha nem pályázok adóforintokra. És akkor is, ha kettővel kevesebben kattintanak az írásaimra, s hárommal kevesebben nézik meg a filmjeimet! Mert Baltazár inkább meghal, de tényleg nem alkuszik!
És ezért készítem a filmjeimet, beszélgetéseimet, beszámolóimat függetlenül... És KÖSZÖNÖM, ha ezért (is) csatlakoztok a csatornámhoz!
Barátsággal: Vujity Tvrtko
673 - 40
Orosz-Alaszka EXKLUZÍV❄️
Szombaton szuperexkluzív a csatornámon: olyan helyre viszlek el Titeket, ahol magyar ember szerintem még nem járt.
Orosz-Alaszkában nagyon zárt világában forgattam, azokban az orosz falvakban, ahol angolul sem beszélnek az emberek.
Alaszka 1867-ig Oroszország része volt, akkor adták el az oroszok “Aljaszkát” Amerikának. Mindent megmutatok abból, ami megmaradt az orosz világból, nagyon meg fogtok lepődni.
Premier: szombaton 13 órakor!
Barátsággal: Tvrtko
280 - 2
Örömmel tájékoztatlak Titeket, hogy hamarosan megyek a Coca-Cola Múzeumba, ennek apropóján pedig bemutatom a világ egyik legnépszerűbb üdítőjének történetét, amely azzal kezdődött, hogy gyógyszerként adták egy patikában... alig néhány üveget adtak el belőle... aztán egy élelmes ember felfedezte és elkezdte reklámozni. A többi már történelem. Hamarosan a csatornámon!
Barátsággal: Tvrtko
393 - 8
Hamarosan professzionálisra vált a csatornám. Miről szóljon az első film?
29 - 3
Tvrtko bemutatja a Földet olyannak, amilyennek ő látja. Utazások Ausztráliától Afrikáig, Magyarországtól Ázsián át Amerikáig, mindez a Pulitzer-emlékdíjas Vujity Tvrtko szemével. Ha szereted a tartalmas interjúkat, a lebilincselő kalandokat és a valódi értékeket, akkor ez a Te csatornád, itt a helyed!